Matatek Juditra emlékezünk
" Gyerekek voltunk még, mikor először találkoztunk. Te 4 vagy 5 évvel jártál alattam, így ebből a korból nem igazán vannak rólad emlékeim. Csak a nevedre emlékszem ebből az időszakból. Később már mint felnőtt emberek kerültünk ismét kapcsolatba egymással. Nem voltunk közeli barátok, de soha nem felejthetem el azon hosszú telefonbeszélgetéseinket, melyek során jobban megismertelek, megismertem az embert, a világgal kapcsolatos felfogásodat, azon tenniakarásodat, ami mindíg is jellemző volt rád. Mit is írhatnék rólad? Hisz akik ismertek és szerettek, tudják azt, ami fontos. Tudják, hogy olyan ember voltál, aki nem kapott semmit ingyen az élettől, de soha meg nem törő hittel küzdött azért, amit helyesnek gondolt, a nehézségek pedig csak méginkább növelték elszántságodat.
Írhatnék most mindazon dolgokról, melyek a nevedhez köthetők, a film, a Láss, de hiszen ezt mindenki tudja.
Úgy érzem, most a személyesebb gondolatok azok, amik kikívánkoznak belőlem. Soha nem felejtemel azon beszélgetésünket, mikor elmesélted nekem, hogy téged is elért a betegség. Én akkor sokkal jobban meg voltam rendülve, mint te, sőt gyógyulásoddal kapcsolatban te voltál az, aki engem bíztatott, én pedig, ismervén azon hitet, mely mindíg is átsegített téged az élet nehézségein, végül magam is elhittem, hogy te nem halhatsz meg. Nem halhatsz meg, hiszen élni akarsz, céljaid voltak és még ebben a nehéz időszakban sem volt arcodon ritka vendég a mosoly. Álljék itt egy személyes találkozásunk élménye arról, hogyan is viszonyultál a betegségedhez:
Emlékszem, mikor a szövetségben találkoztunk, én is azt a sakkot szerettem volna megvenni, amit te épp az orrom elől vittél el. Ekkor még egészséges voltál. Mikor kiderült a baj, viccesen megjegyezted, hogy látod Péter, ha ezt tudom, neked hagytam volna, de hát lehet, hogy még nekem is jól jöhet egyszer.
Emlékszem, mikor azt mondtad nekem, hogy te nem fogsz meghalni, úgy döntöttél, hogy legyőzöd a betegséget. Mindezt pedig olyan hittel mondtad, hogy én is elhittem. Múlt pénteken azt hallottam, hogy nagyon rosszul vagy, de én még akkor is azt mondtam, lehet, hogy rosszul vagy, de nem fogsz meghalni. Ezt én komolyan így is hittem, egészen ma reggelig. Még arra is gondoltam, hogy meglátogatlak, aztán lebeszéltem magam róla, mondván, nehogy úgy tűnjék a dolog, hogy még a halálod előtt gyorsan bemegyek hozzád. Ezt persze csak te gondolhattad volna így, mivel én még ekkor is hittem, hogy a dolgok végül jóra fordulnak, tehát minek szomorítsalak azzal, hogy teszek még egy utolsónak tűnő vizitet. Habár ezen elhatározásomban csakis a tapintat vezetett, mostmár tudom, hogy elmulasztottam az utolsó alkalmat, hogy... Mire is? Hogy megmondjam neked, hogy mennyire tiszteltelek és szerettelek és hogy milyen fájdalom így látni téged. Ezt immár soha nem tehetem meg és ezt mégsem fogom magamnak megbocsálytani soha!
Mikor olvastam a hírt, szörnyű ürességet, szomorúságot, legfőbbképpen pedig kétségbeejtő értetlenséget éreztem. Első gondolatom az volt, hogy ez ostobaság, ez nem történhetett meg. És mégis megtörtént. És mi az, amit azokra hagytál, akik szerettek téged? Nem csak a mérhetetlen szomorúság, a fájdalom, nem bizony! Ránk hagytad annak a példáját, hogy milyen az, mikor valaki tesz azért, amiben hisz, hogy nem hajtja a fejét a sors igájába, hiszen ember, aki méltósággal született. Aki küzd és bízva bízik és ha sajnos, mint esetedben végül veszít, de nem elbukva, csak legyőzve. Aki pedig úgy veszti el a csatát, hogy szemben áll a nehézséggel és végül küzdelemben győzetik le, nincs is miért szégyenkezzen, hisz ő mindent elkövetett, ami erejétől számára adva volt. Ez az, amit a fájdalmon túl azokra hagytál, akik szerettek téged kedves Judit.
És bizony, nem szégyellem, mikor elolvastam az alább következő verset, kijöttek a szememből a könnyek.
Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..."
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer. "
|
