Az alábbi címekre kattintva olvashatjátok a különböző programokról szóló élménybeszámolókat:
Spanyol önkéntesünk - Jesus blogja (2010. szeptember - 2011. szeptember)
Német önkéntesünk - Sarah blogja (2011. szeptember - 2012.)
Spar Budapest Marathon, 2011. október 2.
Az első hastánc óra
Coca-Cola Női Futógála 2011.
Nyár eleji tandemtúra Szentendrétől a Szigetcsúcsig
Békéscsaba-Arad-Békéscsaba Szupermaraton tandemen
Wink Marathon új egyéni csúccsal
Életem első falmászása piknikes szülinappal egybekötve
Pihentető tavaszi kirándulás Őrimagyarósdon
Sítábor a LÁSS, a K2 és a SnowLine közös szervezésében:
Ócsvári Áron élménybeszámolója
Baráth Anita: Síelésem története
Makádi Zsófi gondolatai a LÁSS Sítáboráról
Várnai-Kun Vera beszámolója:
"Let Your Body Speak" - ifjúsági csereprogram Firenzében:
Tóth Boldizsár Artúr élménybeszámolója
Kedves LÁSS-osok! Bár titeket mindig kérlek, én ritkán jutok el odáig, hogy egy közös program után élménybeszámolót írjak. Most mégis megteszem, mert annyira pozitív és - még ha túl nyálasan hangzik is :) - számomra szívet melengető élményekkel zárult a Spar Maraton! Mint az a korábbi leveleimből egyértelmű lehetett, nagyon aggasztott hogy leszünk-e elegen, hiszen azt hogy van értelme a LÁSS-nak, van értelme az egyesületet támogatni, dolgozni érte, csak az érdeklődők jelenléte mutatja meg. Ma pedig nagyon sokan voltunk! És kivételesen hadd írjak hosszú köszönet listát mert úgy érzem, mindenki nagyon megérdemli! Szóval köszönet a koránkelőknek: Hunornak, Zsófinak, Reának, Riczu és Budai Tomiknak, Forgács Szabinak és Francinak, Sarahnak és Tobinak, akik fél 8-kor már cuccoltak a helyszínre, rendezkedtek, sátrat szépítettek. Köszönet a marketing-teamnek :), akik szorgosan árulták az adománysütiket, ezzel pénzt gyűjtve az idei sítáborra, és egész nap népszerűsítették a LÁSS-t: ők Vida I. Marci, Ibolya, Tibi, Győri Juci, Angéla, Zsuzsi - és persze a reggeli csapat :) Az aktív "házaláson" túl Anchita még egy plakátot is készített :) És természetesen hatalmas hurrá és gratuláció minden látássérült és látó résztvevőnek, aki gyalogolt, futott, szurkolt, jó példát mutatva az érdeklődőknek showdownozott! Nagy gratula Hunornak, aki életében először futott 30 km-t és Gabónak, aki ismét egy újabb maratonon van túl, és nem mellesleg menedzselte, hogy szép új LÁSS-os pólóink legyenek. Nem feledkezhetem el Borsodi Szabiról sem, aki reggel 8-kor még nem tudta, hogy beugrós segítőként tízkor már 7 km-en rajtol - és még a pizsamát is eszébe jutott átcserélni futócuccra :) Köszönet Ágotának és a tesójának a fényképekért és a hamarosan megjelenő cikkért, és Hunornak, aki tegnap éjjel még slideshow-t készített - és nekünk, amiért őt ébren tartottuk :))) Nagyon hosszú a sor, és ez is - a hamarosan érkező képekkel egyetemben - azt mutatja, milyen sokan voltunk, és mennyi embernek fontos a LÁSS, a közösség. És akit érdekel, mi is az a titokzatos süti, amin egyébként Braille felirattal olvasható a LÁSS név, még az irodában beszerezhet ilyet, és 500 Ft-os adományával hozzájárulhat a sítábor megvalósulásához! Köszönet nektek! Csak így tovább :)
Ugrás vissza a lap tetejére>>
Az első hastánc óra, 2011. június 14., írta: Németh Orsi:
"Sziasztok! Ma megvolt az első hastánc óra. Zsuzsi hozott mindenkinek fantasztikusan csilingelő rázókendőket, hozzá istenien dinamikus arab zenét, sok jókedvet és nem könnyű gyakorlatokat, mi pedig a magunk kíváncsiságát és még valóban csak szunnyadó hastánc tehetségünket. :D Ma az alapállást és a csípőkört tanultuk, ami nemis olyan egyszerű, mint azt az ember lánya gondolná, higgyétek el, tapasztalatból beszélek. :D Hálás köszönet Huninak az ötletért és a szervezésért! Elvileg mostantól hetente lesz hastánc óra, gyertek csajok! Részletek később Lukács Rékától a listán és talán itt is. Üdvözlettel: Orschie"
Ugrás vissza a lap tetejére>>
Coca-Cola Női Futógála 2011., 2011. június 5., írta: Baráth Anita:
"Ma pedig futottunk a Coca-cola testébresztő futáson. Rea Judittal szaunázott 3,5 km-en keresztül. Miután célba értek mi is indultunk Jucival. 3,5 km szauna után még a frissítő ponton locsoltunk egy kis vizet magunkra, aztán jött az igazi testébresztés. Ilyen frissítés nem mindenkinek jár, de mi megkaptuk. Egy dörgés után leszakadt az ég, bőrig áztunk, tocsogott a cipőnkben a víz. Nem olyan rossz ám esőben futni, mint azt elsőre gondolnánk. Mindenben megtaláljuk a pozitívumot. Ebben például, hogy nem volt melegünk, nem izzadtunk, nem szomjaztunk, rögtön hidratálódtunk bőrön át :)) A célba érés pillanata után még 3 csepp eső esett, aztán el is állt. Mire villamosra szálltam már megint hét ágra sütött a nap. Az emberek furcsán néztek rám az esőtől csöpögő ruhámban, én pedig kicsit leharcoltnak éreztem magam. Szép volt lányok!"
Ugrás vissza a lap tetejére>>
Nyár eleji tandemtúra Szentendrétől a Szigetcsúcsig, 2011. június 5., írta: Baráth Anita:
"A kis kíváncsiak :) Na jó, legyen... A tegnapi bringázáson rengeteg lelkes kerekező vett részt. A társaság egyik része már Pestről tekert, a többiek Szentendrén csatlakoztak. Innen bringaúton, közúton, komppal Dunán kitekertünk a szigetcsúcshoz, ahol a bátrabbak csobbantak egyet a Dunában. Útközben ebédeltünk egy útmenti büfében, ami legtöbbünkben az Üvegtigris film emlékeit ébresztette. Visszafelé kicsit módosítottuk az útvonalat, a szigetről a dunai átkelést is bringával oldottuk meg, komp helyett hídon. Szentendrén újra két csapattá rendeződtünk. Az egyik csapatnak itt véget ért az aznapi tekerés, 45 km került a lábukba. A pesti különítmény még hazatekert, illetve volt aki hazafutott :)) Alig másfél óra múlva leparkoltuk a paripákat és konstatáltuk, hogy elég jó tempóval sikerült teljesítenünk az utolsó szakaszt. A végeredmény 104 km a lábakban és a fenekekben :)) Az idő kegyes volt hozzánk megint, nem esett a nyakunkba semmi. A társaság és a hangulat remek volt, mindenki jól érezte magát. Köszönet Jucinak a pályázat felkutatásért, megírásért, szervezésért, levezénylésért, Mikinek a bringák biztosításáért, és minden bringázónak a lelkesedéséért, kitartásáért. Aki pedig most nem tudott eljönni, ne csüggedjen, lesz legközelebb..."
Ugrás vissza a lap tetejére>>
Békéscsaba-Arad-Békéscsaba Szupermaraton tandemen, 2011. május 27., írta: Balogh Zsolt:
"Hétvégén volt a 14. Békéscsaba-Arad-Békéscsaba szupermaraton, melyhez kapcsolódott bicikliverseny is. Két nap, 196 km, 4 szakasz, több mint 300 bringa Az első nap első szakasza 55-57 km volt, itt még mindenki nagyon erősnek bizonyult, nagyon menni akart. Aztán az első 15 km után már csak kb. 40-en lehettünk az elején, a többiek elszakadtak, és minden megindulásnál szakadoztak még ki a csapatból. Mivel a tandem egy statikusabb jármű mint a szóló versenybringák, nem volt könnyű a sokadik hirtelen kigyorsítást is megfelelően, elszakadás nélkül megoldanunk, de sikerült, ott maradtunk végig az első bolyban. Az első szakaszon körülöttünk 3 baleset is volt. Az elsőnél egy szervezői autóba repült bele egy versenyző mert az nem jól zárta az utvonalat. A második az volt, amikor pont előttünk két bringának összeakadt a kereke, a harmadik meg, amikor a szakasz céljában szűkült az út és volt akiknek szó szerint kapufa volt, azaz nem fértek be az útnál szűkebb kastélykapun. Itt mi az első húszban értünk be. Azért nem tudni egész pontosat mert nem chippes az időmérés, csak felírásos, és amikor egyszerre beesünk a célba annyian, egy kis plusz minusz előfordul sajnos, és számolni nem tudtuk itt mi sem. A második szakaszon szintén rövid idő után több boly alakult. Mi itt is végig az első bolyban voltunk, veszély itt is volt bőven. Pl. előttünk két leeső kulacs amire szerencsére nem ment rá senki a bolyban. A határátlépéskor egy útterelő bólyát elvitt magával az előttünk lévő, és - szintén szerencse - úgy akadt ki a bicikliéből pár 10 méterrel odébb, hogy nem esett át senki a mozgó bólyán. Itt is volt természetesen sok hirtelen megindulás a gyengébbek leszakítása céljából, majd Aradra beérve 4 vagy 5 körforgalom következett, mely mind nehezítés volt, de a cél közelettével helyezkedési lehetőséget is adtak mindenki számára. Itt egy körforgalomnál jól helyezkedve és nagy kanyarsebességet produkálva előre is kerültünk, vezettünk egy darabig, és ettől kezdve minden szakaszon valamennyit mi is vittük az első bolyt. Visszatérve a második szakaszra, ennek befutója húzós volt, hisz Aradon belül végig ugyanazt a 40 körüli tempót tartottuk, mint előtte, csak mégrosszabb úton, villamossineken keresztül, stb. stb. És a sebesség csak fokozódott, az utolsó km-eken már 50, 55 körüli sebességgel mentünk végig, majd közel ilyen tempóban megérkeztünk a macskaköves befutóra, és végül a 6. helyre értünk be. Szerencsére jól bírta a technika a megpróbáltatásokat, és a Román rendőrség is kitűnően biztosította az útvonalat. 2x 3 sávos úton mentünk be a városba, és a mi 3 sávunk tényleg csak a miénk volt, az utak jól voltak zárva végig, stb. A célban pótoltuk a ledolgozott kalóriákat, majd pihenés a szálláson. Másnap reggel újabb rajt, a harmadik szakasz. Már az eleén elszakadtunk, toltuk a rendőrautót rendesen, de aztán sajnos belassult és feljöttek ránk a többiek. Ugyanis a tényleges rajt minden szakasznál repülőrajtos, azaz a városközpontból kicsit kintebb érve rajtoltatják a mezőnyt mozgás közben, és onnantól megy a felvezető motor vagy autó olyan gyorsan, ahogy azt a bringások akarják. Nekem ez a szakasz tetszett a legjobban. Itt is következtek a szokásos rángatások, ezúttal volt a legnagyobb értelme, a 40-ről 55-re gyorsításokat nem sokan szerették. Így 15-en maradtunk az elejében, és itt lett a legjobb átlagunk, 43.5-ös. Kb. 25 km után kitörött egy küllőnk, sebaj, mentünk tovább, majd a cél előtt pár km-mel mégegy, mindkettő az első kerékből hiányzott. Itt is óriási hajrá volt a cél előtt, ketten összezártak előttünk, így a 4. helyett a hatodik helyen jöttünk be. A 4., egyben utolsó rajt előtt volt mit szerelnünk: megtörtént a küllők cseréje. Ezen kívül két alsó fogaskereket nem tudtunk használni, így az 50 feletti tempó kényelmetlen volt. A fogaskerekekkel nem tudtunk mit kezdeni, de szerencsére a negyedik szakaszon már mindenki a végső hajrára tartalékolt, és nem volt olyan nagy menés. Újra az első bolyban voltunk, de épp a lájtosabb sebesség miatt voltunk kb. 30-an, és a Békéscsabára bevezető km-eken kezdett el menni mindenki. Itt is résen kellett lenni mert rendszeres volt a 30-ról 50-re gyorsítás, majd belefékezés újra, próbálták szórni a mezőnyt. Csabán a szervezői forgalomirányítás finoman szólva felkészületlen volt. A cél előtt egy felüljáró volt ami többet segített mint gondoltuk, így jól sikerült a hajránk. Szándékosan nem nyomultunk a boly elején a vége felé, viszont itt mindent beleadva majdnem 20 helyet előre mentünk, aztán mégegy kisebb emelkedés, aminél még előrébb jutottunk, és az 5. helyen is voltunk. Köszönhetően a "jó" forgalomirányításnak, a célegyenesre befordításkor visszaestünk, ugyanis a lezárt részen egy autó kolbászolt, és azt se lehetett tudni merre is kell menni. Így végül a 10. helyen értünk be. Az összesítésben - szerintünk és a többiekkel beszélgetve - kb. 10. helyen voltunk, ha mindig ugyanazok voltak előttünk. A jegyzőkönyv szerint 15. helyre értünk be, 41 másodperccel az első mögött. Az össz időnk 4 óra 46 perc 27 másodperc volt. Mivel sajnos nem chippes mérés volt, ezért pl. az első és második közti 1 másodperces időkülönbség is kicsit hihetetlen a 4 szakaszra összesítve. Az összidő biztos igaz, csak az ilyen minimális különbségek furcsák, hihetetlen, hogy hogyan vehetők ilyen különbségek észre és rögzíthetők csak felírkálással. És még valami a végére: a Tandemek, amikről eddig szó sem esett. Grat mindenkinek. Mi egyébként tandemben elsők lettünk, de az abszolutért mentünk leginkább. 11, vagy 12 tandem indult egyébként, a második tandem 101. helyen, 07:44-es idővel ért be. Reméljük jövőre lesz sok lássos tandem is"
Ugrás vissza a lap tetejére>>
Wink Marathon új egyéni csúccsal, 2011. május 17., írta: Kabóca:
"Sziasztok! Mindenkinek gratulálok a vasárnapi futamhoz! Szerettem volna menni, de az egyik támogató erre a napra szervezett egy "marketing futást", ami kötelező volt. De gondoltam Rátok. Én szombaton igyekeztem a LÁSS hírnevét öregbíteni. Siófokon vettem részt a Wink maratonon, és sikerült bejönnöm a 3 órás álomhatár alá: 2,59,13 lett a vége, ezzel a harmadik helyet csíptem meg, korosztályban a másodikat. És mivel a verseny pénzdíjas volt, ezért a nyereményt örömmel felajánlottam az egyesület nemes céljaira. A lényeg, hogy még négy percet kell faragnom a Paralimpiai szintidőhöz, de úgy érzem, meglesz. Legközelebb három hét múlva Keszthelyen próbálkozom. Addig is, ha valamelyik szerdán nem kell dolgoznom, megyek Veletek futni... már nagyon hiányzik a csapat:)"
Ugrás vissza a lap tetejére>>
Életem első falmászása piknikes szülinappal egybekötve, 2011. május 11., írta: Németh Orsi:
"Tegnap megvolt életem első falmászása, hm, huhh! Őszintén szólva azt hiszem, ez nem lesz az én sportom, de jó volt kipróbálni és simán lehetséges, elő fogok fordulni még párszor arrafelé. Pakának sikerült egy vicces szülinapi meglepetést is szerezni, így a tornaterem leginkább egy piknik helyszínének benyomását keltette. Levezetésként néhányan esti csavargásra adtuk a fejünket, aminek során sikerült néhány adag enyhe alkoholtartalmú "izomlazítót" is elfogyasztani, csak úgy sportosan. :D Jó volt, köszi mindenkinek a társaságot és a sok nevetést! Ma pedig futás, gyertek! Üdv! Orsi"
Ugrás vissza a lap tetejére>>
Pihentető tavaszi kirándulás Őrimagyarósdon, 2011. május 9., írta: Németh Orsi:
"Hát, sajnos ennek is vége, azaz hazaértünk Őrimagyarósdról, bár én még biztosan maradtam volna legalább egy hétig. Azt már mondanom se kell, hogy vidám és mozgásban és nevetésben gazdag hétvégét töltött együtt a LÁSS csapat 18 tagja, köztük Aga és Alle egyenesen Olaszországból. A tegnapra elromlott idő sem tudott minket sokáig a szobában tartani, és szerencsére a tegnap délelőtti hideg és némi eső ellenére egész kegyesek voltak hozzánk az égiek. Szombaton tettünk egy kellemes túrát a közeli tőzegmoha-láphoz, tegnap pedig részt vettünk egy hamisítatlan falusi focimeccsen, ahol természetesen a házigazdák szurkolótáborát erősítettük és magunk is megalakítottuk az "Őrimogyorósdi Vakondok" focicsapatát. Volt ezen kívül strandolás, napozás, esténként pedig uno, póker, műveltségi játékok, és akkor még nem is beszéltem a kifogástalan vendéglátásról. Többen itt ismerkedtek meg az Őrség jellegzetes ételével, a dödöllével, de a tegnapi babgulyás is csak dicséretet érdemel. Mindez pedig még azokat is kárpótolhatta a hosszas utazásért, akik amúgy nincsenek túl nagy barátságban sem a vonatokkal, sem a menetrendekkel. :) Szóval ismét jó volt veletek, köszi Szabinak és Juditnak a szervezést és mindenkinek a magával hozott és a helyben előállított jókedvet! Üdv! Orsi"
Ugrás vissza a lap tetejére>>
Sítábor a LÁSS, a K2 és a SnowLine közös szervezésében:
Ócsvári Áron élménybeszámolója:
- Hogyan lehet vakon síelni?
- Síléccel! :)
A síelés volt az a sport, amit már sokszor ki akartam próbálni, de eddig még sose volt rá lehetőségem. Épp ezért nagyon belelkesültem, amikor felvetődött, hogy a LÁSS (Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete) egy síelős hosszúhétvégét szervez. A Telekomnak hála az anyagiak is a lehető legkisebbre csökkentek, de az oktatók még így is teljesen ingyen vállalták az oktatást, amiért nagy köszönet jár nekik! Ezen kívül a K2 síbolt ingyen biztosította a felszerelést számunkra, ami úgyszintén nagy segítség volt. Mivel a feltételek ennyire jók voltak, így tíz oktatóval mehettünk ki tízen látássérültek. Az oktatók közül négyen a K2, ketten pedig a Snowline csapatából tiszteltek meg jelenlétükkel.
A síelés Ausztriában, Grebenzenen volt. Csütörtök délután a felszerelés felpróbálása és egy rövid ismerkedés után autóba ültünk, és nekivágtunk az útnak. Meglepően gyorsan odaértünk, bár az is lehet, hogy csak a jó társaság miatt éreztem így. A szálláshely elfoglalása után bemutatkoztak az oktatók, és megtudtuk, hogy ki melyik oktatóval fog együtt síelni az elkövetkezendő három napon.
Másnap reggel a sípálya aljában megismerkedtem a síelés alapjaival. Első körben csak a léccel való közlekedést tanultam, de később már a tanuló pályán is próbálkoztam.
Azt mondják, hogy minden kezdet nehéz, a síelésnél ez biztos így van. Legalábbis nálam így volt... Épp ezért nagy köszönet jár Adrinak (az oktatómnak), aki a sokadik rontásom után is ugyanakkora lelkesedéssel magyarázott, és elemezte a hibáimat. Azért nem volt annyira rossz a helyzet, a második nap már nem a tanuló pályán, hanem eggyel nagyobb fokozatún próbált beavatni a kanyarodás rejtelmeibe. Ekkor hol elöttem, hol mögöttem, de volt hogy mellettem jött, és adta a különböző instrukciókat. Az igazi áttörést a harmadik (vagyis az utolsó) napon éreztem, amikorra már esés nélkül sikerült szlalomozva lejönnöm a meredek lejtőn.
A közel négy nap alatt a síelés mellett rengeteget nevettünk, így nem volt időm unatkozni. Az egyik fárasztó nap estéjén az oktatók túszul ejtették Zitát (az egyik látássérült lányt), ezért nekünk megadott szavak felhasználásával felszabadító verset kellett írnunk. Már az ötlet maga nagyon jó volt, de mi úgy gondoltuk, hogy mi is szeretnénk szórakozni egy kicsit. Épp ezért a vers megírása után mi is ejtettünk egy túszt, így az oktatóknak egy dalt kellett költeniük hogy kiszabadítsák, amihez természetesen megadtunk pár szót, iránymutatóként. Egy spontán ötlet nyomán, miután ők elénekelték a dalt, bekötött szemmel fel kellett menniük az emeletre megkeresni az általunk fogvatartott túszt. Természetesen míg ők vakon megbíztak bennünk, mi vakon vigyáztunk rájuk ( muszáj volt, mivel másnap is volt még síelés), így a feladatot sikeresen teljesítették.
Ezek után már nem is meglepő ha azt mondom, hogy nagyon jól éreztem magam. Egy újabb nagyszerű élménnyel lettem gazdagabb, úgyhogy az biztos, hogy ha lesz rá lehetőség, jövőre sem fogom kihagyni!
Ócsvári Áron
Ugrás vissza a lap tetejére>>
Baráth Anita: Síelésem története:
Barátaim, kollégáim februári élménybeszámolói mindig a síelésről szóltak. Ilyenkor irigykedve örültem a hallottaknak és vágyakoztam, hogy egyszer én is kipróbálhassam. Aztán a LÁSS – Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete – levelezőlistáján olvastam egy felhívást, miszerint egy lelkes önkéntesünk, akinek már több szuper programot köszönhetünk (Svéd Gábor), síelést szervezne, ha van elég bátor jelentkező. Első körben nem voltam elég bátor, így nem jelentkeztem a megadott határidőig. Azzal nyugtattam magam, majd lesz még erre lehetőség máskor is. A lehetőség hamarabb megtalált, mint azt valaha gondoltam volna. Egy másik LÁSS programon kiderült, valaki lemondta a síelést, így kell egy beugrós. Két ember, öt mondat és tíz perc múlva én voltam az. Aztán már csak a kérdések gyűltek bennem. Szerencsére volt kinek feltennem őket és a kételyeim is oszlani látszottak. Legnagyobb aggályom az volt, hogy gyengénlátóként kilógok a csapatból, amelynek tagjai rajtam kívül mindannyian vakok. Hozzájuk képest sokat látok, az oktatókhoz képest nagyon keveset. De hát mindig kell egy köztes állapot J nyugtattak meg a többiek.
Információs email-ek sorozata következett a helyszínről, a felszerelésről, tudnivalókról, biztosításról, ellátásról, utazásról, stb.
Aztán elérkezett a várva várt pillanat, találkoztunk a K2 síboltban, ahol rendelkezésünkre bocsájtották a szükséges felszerelést. Az előzetesen leadott adatok alapján személyre szólóan összeállították a szükséges kellékeket, így csak próbálnunk kellett. Egészen addig fogalmam nem volt, hogy néz ki egy síbakancs közelről, hogy kell felvenni, beállítani, megállni benne léc nélkül (hát még lécen), majd levenni, de hogy még kényelmes is legyen… Itt szeretném is rögtön megköszönni a K2-nek a felajánlást, a segítséget, amellyel hozzájárultak a hétvégénk sikerességéhez.
Az utazás alatt ismerkedtünk, beszélgettünk. Kiderült, az oktatók ugyanúgy izgulnak, mint mi, bár egészen más okból kifolyólag. Mi síelni nem tudunk, ők meg azt nem, hogy hogyan segítsenek nekünk bármiben. Megbeszéltük, hogy szólunk, ha valamit rosszul csinálnának. Hamar egymásra hangolódtunk, zökkenőmentesen ment minden.
A szállást gyorsan elfoglaltuk, szépen belaktuk, amit a Snowline képviseletében Adri és Balázs biztosított. Köszönet nekik a lehetőségért és a serénykedésért, amit az egész hétvége alatt tapasztalhattunk. Külön köszönet Balázs anyukájának – Erzsi néninek – a remek vacsorákért J
Az elhelyezkedés után „alakuló megbeszélést” tartottunk, ahol kialakultak az oktató-tanítvány párosok. Az oktatók bemutatkoztak, megtudtuk azt is, ki miért vállalta önként és dalolva ezt a nemes kihívást.
Másnap reggel a pálya alján síbakancsban toporogva izgalommal néztem, hogy hova, hogy, miként fogom én ezt… De csak szépen sorba mindent, nem ám csak úgy ide nekem a hegyet. A síléc megismerése és felcsatolása volt az első lecke. Az egyléces bemelegítés után két léccel óvatoskodtunk a gyerekeknek fenntartott pálya felé. Kezdésnek az oktatóm megtanította a hóekés megállást, megtapasztaltam a siklást, aztán a testsúlyáthelyezéssel való fordulást. Egy délelőtt alatt három lecke, nem is olyan rossz. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a közelről mutatott testtartásokat jól meg tudtam figyelni, majd próbáltam leutánozni azokat. Sokat segített az is, hogy az oktatóm nagyon részletesen el is mondta a teendőket. Délután rápróbáltunk a könnyű pályára. Itt először a felvonóval kellett megbarátkoznom, majd a kiszállással, de elég ellenszenvesek voltunk egymásnak…
A szállásra visszatérve élménybeszámolók tömkelege hangzott el, hiszen az egy oktató, egy tanítvány párosok nem egyszerre és együtt haladtak, közben ritkán találkoztunk. A finom vacsit követően az oktatók és a tanítványok különböző próbákat voltak kénytelenek kiállni, melyeket egymásnak találtak ki. Móka volt a javából. J A mi feladatunk az volt, hogy az előre megadott szavakkal írjunk egy verset a „túszul ejtett” társunk kiszabadítására. A feladat megoldása jó hangulatban zajlott, de közben tudatosult bennem, hogy a csapatban én vagyok az egyetlen, aki síkban tud írni és olvasni… Aztán mi is adtunk egy feladatot az oktatóknak, dalra kellett fakadniuk az általunk megadott szavakat énekükbe szőve. Majd a sötét emeleten bekötött szemmel meg kellett találniuk a nálunk „fogvatartott” társukat.
Aztán elalvás előtt még mindenki csúszott egyet-kettőt fejben és érzetben, ezzel a bevésődést mélyítve, J aztán másnap az izmaink már emlékeztek az előző nap tanultakra.
Néhány oktató-csere után – az első nap tapasztalatai némi mozgásra kényszerítettek minket – újfent nekivágtam a könnyű pályának, most Nórival. Tiszta lappal indítottuk ismerkedésünket a felvonóval. Második nekifutásra jobban sikerült, de szerelembe nem estünk, csak én el, mihelyst elengedtem. Nem kommunikált velem, elfelejtett szólni, hogy ne a jeges buckára menjek fel, hanem mellette el… De a nagyon kedves oktatóm ott volt mediátornak, és elmondta, mire figyeljek ebben a nehezen kialakuló kapcsolatban. Nem volt könnyű dolga neki sem. Hogyan mérhetné fel én mit látok meg és mit nem? Nagyon nehéz kérdés, amit magam sem tudok megfelelően elmagyarázni. Néhány „tesztkérdés” után sikeresen túllendültünk ezen. Nóri mindent megmutatott álló helyzetben, beállította a kezem, lábam, közben rendületlenül magyarázott, majd lassan kipróbáltuk. Az előző nap tanultakat sikeresen alkalmaztam, így tovább tudtunk lépni. A pálya meredekségétől függően több módszert is megtanulhattam a fordulásra, melyeket jól be is gyakoroltunk. Ebédre már néhány sikert könyvelhettem el. Délután újabb mutatvány következett. 5. lecke: párhuzamos lécen siklás, majd megállás. Következő lecke a korábbiakkal való kombinálás. Értettem én, de nem sikerült mindig azt csinálnom, vagy legalábbis nem olyan jól, mint azt a maximalizmusom megkövetelte volna. Hirtelen túl sok mindenre kellett figyelnem. Persze nem adtuk fel, gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás és egyre jobb lett, Nóri biztatott, javított, dicsért. Másnap már a piros pálya sokkal meredekebb lejtőin siklottunk lefelé. Nem minden pillanatban én uraltam a hegyet, inkább a hegy engem, de nem adtam könnyen magam. Néhány esést leszámítva egészen jól ment. A korábbi napok eséseiből nyert tapasztalataimat kamatoztatni tudtam, és a legfontosabb, egyedül fel is tudtam már állni. J Itt olyan önbizalomra tettem szert, hogy a nap hátralévő részében – ami sajnos már rövid volt – instrukciók nélkül mentem le a könnyű pályán, természetesen oktatói nyomon követéssel, a szó szoros és átvitt értelmében is. Ez volt ám a szabadság érzés! Elszabadultak az endorfinok és csordultig telve azzal az érzéssel, hogy ez a nap sem volt hiába, – mert most is tanultam valamit, képes voltam valamire, amit addig majdhogynem lehetetlennek találtam – lecsatoltuk a léceket, levettük a bakancsokat, amelyek nélkül már nem is éreztük magunkat egésznek, és hazaindultunk.
Olyan élményeket kaptunk ezen a hétvégén, amelyek felejthetetlenek számunkra. A lelkes és bevállalós oktatók segítségével átléphettük korlátainkat, feszegethettük határainkat, ami nem minden nap adatik meg. Jó kis csapat kovácsolódott össze, bízunk a folytatásban.
Köszönet az oktatóknak, a LÁSS-nak és mindenkinek, aki támogatta ezt a zseniális hétvégét.
Baráth Anita
Ugrás vissza a lap tetejére>>
Makádi Zsófi beszámolója a LÁSS Sítáboráról:
Ha megkérdezik tőlem, miért rossz, hogy nem látok, ezt válaszolom: mert az életembe sok-sok akadály, korlát kerül, melyeken önállóan nem vagyok képes átlépni. A vakságban nem az a legrosszabb, hogy nem látom pl. a természet szépségeit, vagy a családtagjaim arcát, hanem azok a dolgok, amikre egyedül képtelen vagyok. Ezen dolgok közé tartoznak azok a természetközeli sportok, amiket én nagyon szeretek, de csak nagyon ritka alkalommal van lehetőség gyakorolni ezeket,hiszen sok-sok szervezésbe, pénzbe kerül egy ilyen programon részt venni egy látássérült számára. Nem azért kezdtem beszámolómat ezzel a negatív ténnyel, mert pesszimista ember vagyok, hanem azért, hogy érzékelhető legyen, mekkora ajándékot kaptunk a LÁSS, a K2 és a snowline önkéntesei által szervezett és megvalósított programon az elmúlt hétvégén. Három napos síelésen vehettünk részt tízen látássérültek, mindannyiunkkal külön oktató foglalkozott a sípályán, hogy pontos navigációt és a képességeinknek megfelelő oktatást kaphassunk. Síelés közben úgy érzem, visszakaptunk egy kis szeletet abból a szabadságból, amit a látásunkkal együtt vesztettünk el, oktatóink segítségével megtapasztalhattuk ennek a remek sportnak az örömeit. Azokon a napokon, mikor esetleg úgy érezzük, hogy a társadalom nem úgy reagál a problémáinkra, ahogyan szeretnénk, eszünkbe juthat ez az erőt adó és energiával feltöltő program, amelyben több szervezet és tíz lelkes önkéntes, vállalkozó szellemű segítő szánt ránk időt és energiát azért, hogy segítsen nekünk valamiben, amit saját erőnkből nem tudunk megoldani.
Mégegy személyes élményt, tanulságot szeretnék megosztani veletek. Pszichológusként dolgozom lassan hat éve, munkám során nagyon sokszor, sok különböző személynek tettem már fel azt a kérdést egy beszélgetés vagy egy általa elmesélt történet után: mi az, amit elviszel ebből magaddal, mi az, amiről úgy érzed, számodra fontos gondolat volt. Ezt a kérdést önmagamnak feltéve szeretnék kiemelni egy apró kis mozzanatot a három nap eseményeiből. A második napon egy számomra, első alkalommal, meglehetősen ijesztő és nehéz pályán jöttünk lefelé, amikor is sikerült egy elég fura pozícióban "megpihennem" a dombon. András, az oktatóm, hogy megakadályozza a további lecsúszást, megálította a léceimet, ettől viszont ezek összeakadtak, és egy elég érdekes patt helyzet alakult ki. Én megijedtem, és mondtam neki, hogy sürgősen csináljunk valamit, mert a térdem mintha nagyon fura szögben kezdene kicsavarodni. Erre ő, ahelyett, hogy szintén nagyon megijedt volna, vagy ráncigálni kezdte volna valamelyik lécet erre vagy arra, azt kérdezte: "szerinted mit csináljunk, hogy jobb legyen?" Persze nem tudtam a választ, de örültem neki, hogy pánikszerű kapkodás helyett gondolkodni kezdünk azon, hogyan oldjunk meg egy helyzetet. Számomra ez a történet nagyon tanulságos volt, sok olyan stresszhelyzet adódik az életemben, amikor döntenem kell arról, mit tegyek, pánikszerű cselekedetek helyett talán a jövőben többször gondolom majd át, mielőtt lépnék valahogyan.
Köszönet tehát a k2 és a snowline csapatának a sok-sok segítségért, figyelmességért és válalkozó szellemért, amit tőlük kaptunk, és köszönet a LÁSS-nak hogy lehetővé tette számunkra ezt a fantasztikus hosszúhétvégét!
Makádi Zsófia
Ugrás vissza a lap tetejére>>
Várnai-Kun Vera beszámolója:
Amikor megtudtam, hogy lehetőségem nyílik egy 4 napos sítúrára Ausztriában, nagyon megörültem. Utoljára Svájcban volt alkalmam 10 napot síelni gyerekkoromban, azóta csak néha-néha egy-egy napos túrán vettem részt. Az élmény élénken élt bennem, a technika azonban a feledés homályába veszett.
Csütörtök délután indultunk a K2 Síközpont kölcsönzőjéből, ahonnan a felszerelést ingyen kaptuk. Oktatóink közül is 4-en a K2-től jöttek, 2-en pedig a Snowline csapatából, mindenki önkéntesként vállalta a feladatot, hogy minket, látássérülteket megtanítson síelni.
Pénteken reggel belevágtunk a síelésbe, ki-ki szintje szerint. Minden látássérültre jutott egy oktató, aki csak vele foglalkozott ezalatt a két és fél nap alatt. Voltak közöttünk kezdők, akik akkor tapasztalták meg a síelés élményét először, s volt, aki már délután a csúcsot is meghódította. A kezdők a felszereléssel való rövid ismerkedés után egy lankásabb pályán megtanulták az irányváltást és a fékezést. Délutánra már mindenki az eggyel nehezebb pályára tért át, és a tányéros felvonó használatával is megbarátkozott.
Szombaton egy még nehezebb pályán folytattuk a gyakorlást, ide már csak ülőliftes felvonóval tudtunk feljutni. Amikor a felszerelést első alkalommal felvettük, Nekem furcsa volt, hogy bukósisakot is kellett viselnünk, hiszen annakidején Svájcban még nem használtuk, de egy rosszul irányított esés rögtön meggyőzött ennek helyességéről. Valóban sokat estem, de ezek az esések egyáltalán nem tántorítottak el, hanem inkább elősegítették, hogy megtanuljam kontrolálni mozgásomat. Az oktató megmutatja a helyes testtartást, de az alkalmazásról már nekem kell gondoskodni, s ha nemcsinálom helyesen, az eredményét a saját bőrömön tapasztalom meg.
Gabó, az oktatóm pedig türelmes tanító lévén, folyamatosan bíztatott, újból és újból megmutatta, mit csináltam rosszul, hogyan javítsam ki a hibát. Nagyon jól magyarázott, jól érthetően mutatta meg , hogy a számomra ismeretlen ülőliftes felvonóba hogyan kell be- és kiszállni. Mindig elmondta, hogy a pályának éppen a meredekebb vagy lankásabb szakaszánál járunk-e. A nap vége felé, amikor a fáradtság lett úrrá rajtam, és a sok baki miatt már-már feladtam a harcot, továbbbiztatott, és nem adtuk alább, másnap is felmentünk erre az előző nap még félelmetesnek tűnő pályára.
Persze, ezen az utolsó napon újult erővel, tele önbizalommal vágtam neki a síelésnek, s a legutolsó csúszásom végén elmondhattam, hogy esés nélkül érkeztem le a pálya végére. Így tehát pozitív élménnyel zárult le ez a kirándulás.
Azt hiszem, én így tudnám röviden összefoglalni, hogy számomra mi a síelésben a legnagyobb öröm: mindenféle akadály nélkül tudok egyedül csúszni, szinte akármerre, ami nekem igazi szabadságot jelent.
Várnai-Kun Vera
Ugrás vissza a lap tetejére>>
Sítábor a LÁSS, a K2 és a SnowLine közös szervezésében:
Tóth Boldizsár Artúr élménybeszámolója:
Az a 16 nap, amelyet 2010. július 16. és 31. között Firenzében töltöttem, számos élménnyel gazdagított. Már önmagában az is biztosította, hogy érdekes számomra ez az utazás, hogy Toszkána számos érdekes helyét ismerhettem meg, mivel Olaszországnak ezen a részén korábban még nem jártam. Ha csak Firenze nevezetességeit jártuk volna végig, akkor sem állíthatnám, hogy nem volt értelme elutazni. Lebilincselő a város reneszánsz épületeiből áradó sok évszázados történelem, az itt szerzett tapasztalatok közelebb hozták az akkori kor mindennapjait. Ezt segítette elő az is, hogy a Palazzo de Veccioban reneszánsz ruhák másolatának megtekintésére is volt lehetőség. Sajátos érzés Firenze sok évszázados hídján átkelni az Arnón. Az Arnót azért is értékeltem kiemelten, mert számomra mindig nagy élmény nagy városok nevezetes folyói mellett állni, összevetni a különböző folyók eltérő kisugárzását. Örülök, hogy az ilyen élményeim sorába most már az Arnót is besorolhatom.
Firenzén kívül más nevezetes helyekre is eljutottunk. A pisai látogatásról nem a dóm, vagy a múzeum megtekintése marad emlékezetes, hanem a ferde torony megmászása. Azon kevés szerencsések közé tartoztam, akik felmehettek a torony tetejére. Sajátos és rendkívüli érzés olyan lépcsőfokokon haladni, amelyek hol erre, hol arra dőlnek. A torony tetején érezhető, hogy a padló az ember talpa alatt erősen rejt, sőt enyhe remegést is érezni, ami kisebb földrengésre emlékeztet. Mire leérkeztünk, igencsak elszédültem. Számomra a torony megmászása volt a tábor csúcspontja.
Az odautazás során útba ejtettük Milánót is. Itt bevallom némileg más benyomásra számítottam, bár igaz, hogy csak pár órát töltöttünk Milánóban, így nem nyilatkozhatom felelősen erről a városról. Mindenesetre a kereszténység egyik legnagyobb templomának, valamint a szkálának meglátogatása emeli az út értékét.
A program jellegéből következően nem a turisztikai attrakciók jelentették az elsődleges célpontot. A program jó részét különböző közösségi programok alkották. Ezekről eltérő a véleményem: voltak közöttük egészen színvonalasak is, de sajnos néhányat nem igazán sikerült megvalósítani. Valószínűleg általános preferenciáimnak köszönhetően számomra a sportesemények jelentették a legnagyobb élményt. A show-down néven futó vakpinpongot korábbról már ismertem és mindig nagyon szeretem játszani, így most is örültem a lehetőségnek, különösen annak, hogy nemzetközi mezőnyben is próbára tehetem magam. A tor ballt is kipróbáltam már máskor is, de évek óta nem nyílt lehetőségem, hogy játsszam, így jól jött, hogy néhányszor beállhattam. Sajnos a gyakorlat hiánya igencsak meglátszott játékomon, bár a tábor végére úgy érzem, javulni kezdett a teljesítményem. A cecifoot névre keresztelt, általam vakfociként emlegetett játék nagy élményt jelentett, mivel a futball egyik legnagyobb hobbim, így nagyon örülök, ha nemcsak nézhetem, játszhatom is. Sajnos a játék során nagyon sok biztonsági intézkedésre van szükség, így folyamatos játék nagyon nehezen alakulhat ki. Nehézség az is, hogy nagyon sok felé kell figyelni játék közben: a labdára, a mozgó emberekre, a csapattársak hollétére, a folyamatos hangadásra, valamint egyéb zajokra. A blind baseball izgalmas játék, bár bevallom nekem a méta, baseball, valamint egyéb hasonló sportok nem kedvenceim, így talán nem tudtam kellően értékelni.
Az országok prezentációja többé-kevésbé betöltötte funkcióját. Számomra nem nyújtott túl sok új információt a prezentációk végighallgatása, de főleg a közép-európai országok esetében sokak először hallottak bizonyos országokról érdemi információt. Először kerültem olyan helyzetbe, hogy azzal a felelőséggel kellett beszélnem hazámról, hogy tudtam, sokak csupán az alapján alakítják ki a véleményüket Magyarországról, amit tőlünk hallanak. Sokat tanultam ebből a szituációból, legközelebb hasonló helyzetben biztosan még jobban tudok majd helytállni. A többi országok prezentációjából leginkább a gasztronómiai bemutatókat értékeltem, ennek okáról a későbbiekben lesz még szó.
A prezentációk sajátos részét képezték a vacsora utáni zenés, táncos esték, amelyek során az egyes országok jellegzetes zenéi teremtettek hangulatot. Ezek általában jó összképet keltettek bennem, a társaság ilyenkor volt a legkezelhetőbb.
Azt gondolom, hogy a discussion forumok kudarcot vallottak, céljukat nem valósították meg. Általában ezekre volt legnehezebb aktivizálni az embereket, a társaság jellegéből következően az ilyen jellegű programok nem arattak nagy sikert. Hasonlóan sikerültek a testbeszédről szóló foglalkozások is. Hasznosnak tekintem viszont az elsősegély tanfolyamot, hiszen ilyenben korábban még nem vettem részt. Későbbi hasonló szituációban is tudom az itt szerzett tudást hasznosítani.
Nem sikerült a társaság egészét bevonni az általában délutánonként tartott színházi és táncos foglalkozásokba. Én a színházban vettem részt, de nem érzem úgy, hogy érdemben profitáltam volna az itt eltöltött órákból.
Rátérve az általános tapasztalatokra először a nemzetközi rutinszerzést emelem ki, mint pozitív konzekvenciát. Korábban ilyen jellegű nemzetközi találkozón nem vettem részt, így számos tapasztalatot szereztem ezen a téren is. Először találkoztam bolgár emberekkel, a többi országból is új nézőpontokat ismertem meg. Két héten keresztül gyakoroltam az angol, kisebb részben a francia nyelven történő kommunikálást.
Sajnos a szervezők gyakran nem álltak a helyzet magaslatán. A programokat nem sikerült pontosan kezdeni, a második héten egyre kevésbé sikerült rábírni az embereket, hogy egyáltalán megjelenjenek olyan programokon, mint pl. a discussion forumok, vagy az értékelő megbeszélések. Ez két következménnyel járt: egyrészt az addig rendesen programra járók is „demoralizálódtak”, másrészt egyre többen kezdtek