Bárevdzez!

Igazából mindenféle érzés van bennem mostanság, hiszen egy hét múlva Ferihegyen landolok…

Azt hiszem, hogy hat hónap alatt csak belekóstoltam az itteni életbe, de magát a kultúrát és a szokásokat még nem értem teljesen. Persze, már nem mindennapos az újdonság, de ha a hétvégén elmegyünk stoppolva kirándulni a környékbeli falvakba, mindig van valami más, valami rácsodálkozás. A vidéki élet itt tényleg nagyon más, mint a jereváni. Külsőségekben is nagyon szembetűnő a különbség: öltözködés, a nők nem sminkelik magukat, a házak, kertek állapota vidéken. De az emberek vidéken is borzasztóan közvetlenek, vendégszeretőek, és mindig meghívnak minket egy teára. Ez nem mese, ez így van! Ez azért nagyon fog hiányozni… és nagyon könnyű stoppolni. Persze, az a legjobb, ha srác is jön velünk, mert akkor az örmények nem nyomulnak, hogy van-e barátunk, szeretnénk-e örmény férjet…

Az elmúlt másfél hónapban az Örmény Kulturális Minisztériumban tanítottam angolt. Igazából nem tudtak más munkát adni angolul, de úgy tűnik, ez kölcsönösen jó választás volt. Naponta tartok órákat, 13.00-14.00 között. Annak ellenére, hogy ez az ebédidő, egész szép kis csoport verődött össze. Teljesen más dinamikája van a felnőttekkel való munkának. A „tanítványaim” átlagéletkora 35-40. Ők tényleg akarnak tanulni, és aktívan részt vesznek az órákon. Igazából jól érzem magam, mert megköszönik az órákat, és pozitív visszajelzéseket kapok.  De néha velük is nehéz, mert nem mondhatom nekik, hogy „maradj csöndben!”, „dolgozz olyan emberrel is, akit nem kedvelsz”…

Csütörtökön lesz az utolsó órám, akkora készülök egy rövid prezivel  Magyarországról, az utolsó rúd szalámit felvágom, és készítek/veszek valami sütit, tortát. Itt illik jól megvendégelni a kollégákat a szolgálatunk végén.

Nemrég volt a kilencedik Golden Apricot nevű nemzetközi filmfesztivál. Hát, engem annyira nem nyűgözött le, mert nem volt elég professzionális. Ha közönségtalálkozó volt, nem volt tolmács, túl sok jegyet adtak el bizonyos filmekre, ezért néha állni kellett. Maga a filmválaszték sem volt annyira jó, elég sok külföldre szakadt örmény rendezőt hívtak el, akik alacsony színvonalú (mind kivitelben, mind üzenetben) filmet hoztak. Viszont egy nagyon jó filmet láttam, egy orosz rendezőtől. A karabakhi háborúról szólt: egy elesett katona lánya felkeresi apja bajtársait, azzal a céllal, hogy segítségükkel fát ültessen apja sírján. Röviden bemutatják az azeri oldalt is, hogy ott is milyen veszteségeket éltek át az emberek. Alapvetően előremutató az, hogy egy közel húsz éve történt háborúról beszélnek, és ilyen minőségű filmet készítenek. Főként, hogy amikor Karabakhban töltöttünk pár napot, az emberek nem beszéltek egy szót sem az emlékeikről.

Úgy érzem, gondolatban fél lábbal már otthon vagyok, de az itteni búcsúzások még nagyon lekötnek. Igazából elfogadtam a hazamenést, ez a dolgok rendje, ritmusa. Persze ezzel együtt az is, hogy otthon is be (vissza) kell illeszkedni, ahogy ezt itt is átéltem pár hónapja. Challenge accepted!

2012/07/23

 

Üdv a napsütéses Örményiából!

Általában nagyon jó idő van itt, a mindennapnyár érzést nem lehet elkerülni. Nappal konstans 30 fok van, ez már próbálgatja az európai önkénteseket. Sajnos a panellakás este sem hűlik le. Júliusra - augusztusra 40 fokot ígérnek. Az egyetlen strand még nem nyitott ki, mert még nincs elég meleg. Az örmények még nadrágban, farmerban járnak, szóval értjük, hogy ez még nem nyár nekik.

A marshrutkás, kisbuszos utazást próbálom minimalizálni, mert pusztán ülve kegyetlenül izzadok. Tegnap beszélgettünk arról a többi önkéntessel, hogy milyen messze van a fogcsikorgató hideg, amikor mindent magunkra aggattunk, és most szenvedünk a melegtől.

Májusban voltunk mid-term tréningen Grúziában. Kicsit előbb mentünk, hogy egy napot tölthessünk Tbilisziben. Grúzia csodás ország, mindenkinek ajánlom, aki szeretné felfedezni a Kaukázust! Az amerikai tőkének köszönhetően Grúzia gyorsan fejlődik. Grúzia szakított az orosz nagytestvérrel, és beengedte az amerikaiakat, akik egy hadi támaszpontot építettek – Oroszország legkisebb örömére. Nagyon egyszerű vállalkozást kezdeni, egy nap alatt megvan a papírmunka, a jogi rész – külföldieknek is. Találkoztam korábbi önkéntesekkel, akik például hostelt nyitottak Tbilisziben.

Grúziában mindenhol érezhető a nyitottság – minden tekintetben. Az ottani önkéntesek is sokkal jobban tudnak működni, többet el tudnak érni, meg tudnak valósítani nagyobb projekteket (street music festival). Itt Örményországban a társadalom és a rendszer annyira rigid, hogy alig-alig sikerül valamit elérni. Mindig valami minisztériumhoz kell szaladni engedélyért, vagy az intézményigazgatódnak egyszerűen nem áll érdekében nyitni a külvilágra. Sajnos elég gyakori a korrupció, és a külföldi szponzorok nem értenék, hogy miért van szükség további adománygyűjtésre (például kiállítás formájában) a támogatásuk mellett.

A tréning hasznos volt, értékeltük az eddigi önkéntes tevékenységünket, és szó volt arról, hogy hogyan tudjuk folytatni a projektjeinket. Sokat tudtunk egymásnak segíteni ötletekkel, kontaktokkal. Jó volt egy olyan közösségben lenni, ahol mindenki tenni akar, motivált (igen, ezek nagy szavak, de eddig ritkán éltem meg ilyen közösségeket). Beszéltünk az önkéntes időszak utáni tervekről, célokról, az otthoni re-integrációról.

Érdekes volt az is, hogy ilyen távolságból hogyan látjuk Európát, és a saját országunkat. Itt olyan napi problémákat látunk, amik fényében az európai problémák eltörpülnek, és bizony, nevetségesek is….  Amíg itt a mindennapi kenyérért küzdenek az emberek, és összekuporgatják a minimális pénzüket, addig otthon a legújabb i-phonért sírnak az emberek, és abba betegednek bele, hogy nem tudnak lépést tartani a legújabb divattal, vagy nem tudnak külföldön nyaralni… Ezért innen egész más perspektívába helyeződnek az európai problémák, és talán ezt a különbséget a nyugat-európai fiatalok jobban érzik.

Számomra van egy másik oldala is az érmének, mert a jereváni metró semmiben (!!!) sem különbözik a budapesti kék metrótól, és Borsodban is simán találunk olyan falukat, mint itt vidéken.

Az iskolának a múlt héten lett vége. A német lánnyal videót készítettünk, fényképeket hívattunk elő, és minden diáknak készítettünk egy apró búcsúajándékot (90 gyerkőcről beszélünk, ezért már két hete elkezdtük a készülődést). Az igazgatónak és a helyetteseknek vettünk ajándékot, és a tanárokat is megvendégeltük magyar szalámival, német sörrel, csokival, és vettünk egy hatalmas tortát is. Az örmény protokoll szerint zártuk le a projektünket. Ez a kultúra borzasztóan demonstratív, nagyon fontos, hogy ki mit mutat, a tartalom pedig másodlagos…. korábbi önkéntesek is mondták, hogy egy ilyen zárás nagyon fontos.

A tablónk

 

Bye-bye

Lianával, az angol tanárral

Nagyon furcsa, hogy már nem az iskolába megyek. Csak most érkeztem!!! Igazából most látom, hogy a hosszú távú önkéntességnek van értelme, mert a gyerekek és a környezet megszokásához – és fordítva is - időre van szükség. Ez nem megy három hét alatt… És ahhoz, hogy valaki elérjen valamit, sokkal több időre van szükség.

Az egyik utolsó workshop

Visszatekintve hihetetlenül sokat tanultam magamról, egy másik kultúrában való élésről, együttműködésről, egymás támogatásáról.

Sokan kérdezik, hogy még egyszer bevállalnád? Mindig azt mondom, hogy IGEN! Az egy fantasztikus érzés, amikor azt érzem, hogy az álmom élem, és van értelme annak, hogy itt vagyok. Ezt nem mindennap érzem, de vannak pillanatok, amikor gőzerővel jön ez az érzés! Épp ezért mondom a barátaimnak, hogy merjék bevállalni az álmaik megvalósítását! Ez sem jön egyik napról a másikra (én pl. évekig gondolkoztam ezen az önkéntességen), és bizony a bevállalásban van egy nagy adag bizonytalanság és kockázat is.

A következő video egy rövid szösszenet arról, hogy az élet rövid, és arra biztat, hogy éljük az álmunkat.

Life is short - live your dream.

http://www.youtube.com/watch?v=WdFT6sYhIwU

Az elmúlt héten a Botanikus Kertbe írtam projektet. Amikor először találkoztunk az igazgatóval, akkor éreztem, hogy milyen sokat fejlődtem türelemben és interkulturális kommunikációban. Ugyanis ő nem vesz komolyan (holott tudja, hogy én írom az anyagot), és nem néz rám, amikor beszélünk, mert nő vagyok, és ebben a kultúrában nekem máshol lenne a helyem. Igazából élvezem ezt a kihívást!

A hét elejétől a Kulturális Minisztériumban dolgozom. Illetve ott dolgoztam két napot, de tegnap nem volt Internet, mert nem fizették ki a számlákat, és kikapcsolták a szolgáltatást. Ezért munka helyett megmutatták a gyűjteményt, megetettek-itattak, és hazaküldtek. A minisztériumban sokkal kedvesebbek a kollégák, mint az iskolában voltak, és ott még csodabogár számba megyek. Sokat segít, hogy beszélek és értek kicsit örményül, amit nagyon értékelnek. Az is sokat számít, hogy angolul többen beszélnek (vagy próbálkoznak), és így több kollégával tudok kommunikálni.

 

Az utolsó nagyobb utazás képei, Dél-Örményországról.

Noravank

 Libegőn Tatevbe

Útközben

Az örmény Stonehenge

Hadzsorucjun

 

08/06/2012

 

 

 

Bárevdzez!

Az elmúlt másfél hétben sok olyan embert, szervezetet ismertem meg, akik törekszenek arra, hogy Örményország, az örmény társadalom változzon.

Az elmúlt hévtégén egy AIESEC-es szervezesű rendezvenyen voltunk a német lánnyal – ugyan egyikünk sem tagja ennek a nemzetközi diákszervezetnek. Rajtunk kívul egy-két nemzetközi ember is részt vett, de az emberek többsége örmeny volt. Alapvetően jól beszéltek angolul. Jó volt látni, hogy a fiatalok gondolkodnak, beszélnek a környezetvédelemről (a piszkos, szemetes Jerevánrol), a vállalatok társadalmi felelősségvállalásaról, a felsőoktatás helyzetéről. A felsőoktatásban nem kapnak valós tudást a diákok, a diplomát simán meg tudjak venni (nem reflektálok az otthoni eseményekre…). Ezért van az, hogy nagyon sokan külföldön tanulnak vagy próbálnak külföldre menni: a külföldi diploma azt jelenti, hogy értenek is valamihez a diákok. Egyébkent az orvos es az építészképzés állítólag nagyon jó itt.

Hétfőn este egy előadáson voltam, amit Richard Giragosian tartott. Ő egy Amerikában nevelkedett örmény származású szakértő (mondjuk így, ez sok mindent lefed). Hetente egy este előadást tart az örmény gazdaság, politika és társadalom helyzetéről angolul. Nah, ő kendőzetlenül válalja a véleményét. Eddig bárkit kérdeztem a polikitai helyzetről, Örményország kilátásairól, senki sem válaszolt egyértelműen. Leginkább olyan választ kaptam, hogy ez hosszú és bonyolult elmondani. Az előadás során kiderült, hogy a gazdaságot és a politikai életet még mindig az oligarhák irányítják (a történet pikáns része, hogy kezdik egymást megtámadni). Májusban lesznek itt választások, de várhatóan megint bunda lesz. Az pedig nevetséges, hogy a Transparency International majd megfigyel. Bármit írnak a riportjaikban, nem várható változás.

Itt a honlapja, szerintem erdemes megnezni:

http://www.regional-studies.org/

Ezek az elmúlt időszak WOW élményei voltak, mert nagyon sokszor azt látom, hogy az emberek nem tudnak vagy akarnak gondolkozni, változtatni. Vagy azt mondják, hogy egyedül semmit sem tudnak tenni…

Itt a Húsvét!! Úgy tűnik, itt nagyon keszülnek az emberek, es a templomok már most tele vannak. A legtöbb ünnep itt egy újabb alakom arra, hogy a családok (tehat azok, akik együtt laknak: rendszerint egy család, es a férj szülei, es azok szülei, ha még élnek) meglátogassák egymást, sokat egyenek, majd a következő rokoni családban vendégeskedjenek. Ez nem vicc, itt tényleg így műkodik a vendégeskedés. Persze nem jelentkeznek be a másik családnál, egyszer csak ott teremnek.

Vasárnap a mentorom családjához vagyok hiavatalos, kíváncsi vagyok, milyen egy örmény nyusziünnep.

Itt egyik napról a másikra lett 20 fok. Reméljük, marad is a jó idő!

Az iskoláról:

Mindig viszünk egy-ket gyakorlatot, érdekességet az órákra. Mostanság a nemzetkiségeket gyakoroljuk zászlókkal es világtérképpel, jövő héten pedig kifejezésekkel folytatjuk ezt. Mindent mi készítünk a német lánnyal. Ezen a héten nyuszit hajtogattunk a délutáni foglalkozás keretében. Jövő héten pénztárcát készítünk gyümölcsleves dobozból.

Sajnos, nem kapunk visszajelzést (wlecome to No-feedback-land), pedig jól jönne. Ez az örmény kultúra része, itt a visszajelzés itt kritikát jelent. Ha valaki mégis mer visszajelzést adni, az azt jelenti, hogy nemcsak az adott célszemélyt bántja meg, hanem azt a csoportot is, ahova tartozik (munkahely és család).

A kollégákat továbbra sem érdekli, hogy mi itt vagyunk, azt bezzeg észlelik, ha nem jövünk dolgozni. Mindegy, ez az a környezet, ahol dolgoznunk kell. Már elfogadtuk, és szerintem a legjobbat próbáljuk kihozni belőle. Célunk, hogy a gyerekekkel, a gyerekekert dolgozzunk.

 

Folyt. köv.

 

2012. 04. 06.

Üdv újra!

Mostanság már kezdem megszokni itt az életet, egyre kevesebb az új dolog, ezért is van, hogy nem írtam újabb bejegyzést.

Minden szombat este más főz jellegzetes nemzeti ételt, a héten én voltam a soros. Megfőztem életem első gulyását, ami jól sikerült!

Egyre több emberrel ismerkedem meg, akikkel szívesen beszélgetek, ülünk be egy kávéra. Nemrég a konditeremben találkoztam egy örmény lánnyal, aki nagyon jól beszél angolul, és kiderült, hogy egy évig az U.S.A.- ban élt.

Az iskolában próbálkozunk. Vannak olyan programok, vagy feladatok, amik bejönnek, jól sikerülnek, és vannak, amelyek teljes káoszba fulladnak. A gyerekek például nem akartak kézzel festeni, ezért maradt a hagyományos, ecsetes megoldás. Sajnos ez káoszba fulladt, egymás lapját is összefestették, a zajról, rohangálásról nem is beszélve. Készítettünk egy prezentációt (sok, nagy képpel, kevés szöveggel) az Egyesült Államokról, és az nem aratott sikert. A prezi őrület még nem ért ide…

Az idő is kezd tavaszodni, pár napja konstans 10 fok, vagy annál is több van. Már nagyon vártuk a napsütést! Ilyen jó időben az Ararát is tisztán látszik!

2012. március 24.

 

 

 

Kedves Mindenki!

Örmény Történeti Múzeum

Az elmúlt időszakban megnéztem az Örmény Történelmi Múzeum tárlatát. Egy örmény párral sétálunk végig, ami nagyon jó volt, mert sokat meséltek. Ami azért sem volt mellékes, mert nem minden kiállítási tárgyhoz volt odaírva angolul, hogy micsoda. Hihetetlenül gazdag a gyűjtemény. Az ókori,középkori időszakból azért maradt meg ennyi minden, mert az itteni talajban lassabban amortizálódnak az anyagok. Két ókori kocsit is tudtak rekonstruálni. Ezeket a Sevan tóban találták, aminek az érdekessége, hogy édes vizű – ezért Örményország egyik jelentős vízkészlete. Kedves örmény ismerőseim azt mondták, hogy a népirtást bemutató múzeumba is feltétlenül el kell mennem, de úgy érzem, ezzel még várok kicsit…

Tréning Grúzia fővárosában, Tbilisziben

Az elmúlt öt napban Grúzia fővárosában, Tbilisziben voltunk on arrival tréningen. A térségben – Grúziában, Örményországban és Azerbajdzsánban- szolgáló, nemrég érkezett 12 EVS önkéntes megosztotta élményeit, bemutattuk a projekteket, ismerkedtünk a várossal…

Ne szaladjunk ennyire előre! Jereván Tbiliszi távolság kb. 200 km, amit marsrutkával 6 óra alatt tettünk meg… A reggeli indulás elhúzódott, mert két VIP utast vártunk, akiket két bundát viselő, erősen sminkelt hölgy testesített meg. Jereván határában megálltunk egy pékségben, hogy mindenki fel tudjon készülni a hosszú útra. Nemsokára megálltunk autót szerelni, a sofőr ügyködött valamit. Az utak elég rosszak, helyenként jegesek, ezért nem lehet 70-nél gyorsabban menni. Útközben megint volt egy pihenő, ahol a sofőr egy saslik után újra volánhoz ült. A kisbuszban minden ülőhely foglalt volt, és nagyon fázott a lábunk túrabakancsban is, ezért a következő utazónak ajánlom a pótzoknit, és a vastag sportdzsekit!

Pár óra múlva megérkeztünk Tbiliszibe. Már a helyi közlekedésen látszott, hogy ez egy sokkal európaibb, tisztább, modernebb város, mint Jereván. A városnak is teljesen más arca van: színes házak, új buszok, több márkás nyugati autó. Az egyszínű Jereván után elég nagy volt a váltás, főleg, hogy arra számítottunk, Grúzia szegényebb ország. A külváros és a vidék nem nagyban különbözik Örményországtól, de a belváros bárhol nyugatabb Európában lehetne. Azért írtam ilyen furcsán – nyugatabb Európa -, mert az itteniek szerint Európában vagyunk.

A grúz vezetés nem Putyin párti, ellentétben az örményekkel, akik erősen hozzá húznak. A Parlamentet például a Reichstag mintájára építtették, még az üvegkupola is ugyanúgy néz ki. A szép, erkélyes, olasz hangulatot idéző belvárosba pedig egy üveghidat építtettek, ami az átláthatóságot szimbolizálja. A helyiek nem igazán szeretik ezt az építményt, és Always-nak csúfolják, mert felülnézetből a tisztasági betét formája van.

Amiben viszont Jereván sokkal szimpatikusabb, hogy nincsenek koldusok.  Gyerekek hada szállt ránk a Tbilisziben, míg itt, Jerevánban, csak elvétve lehet koldust találni. Azt mondják, és úgy tűnik, hogy nagyon jó a hajléktalanszállás és támogatás rendszere.

A tréning nagyon hasznos volt. Egyrészt olyan embereket hozott össze, akiknek nagyon hasonló benyomásaik vannak, ugyanazokat a kulturális, munkastílusbeli  különbségeket nem értik. A tréner egy grúz férfi és egy fiatalabb orosz lány volt, akik régóta foglalkoznak önkéntesekkel, és sokat meséltek a kulturális különbségről.

A fogadó szervezetek és a kollégák, általában az emberek nem tudják, hogy mi az önkéntesség, hogy mit jelent önkéntesnek lenni és önkéntest fogadni. Ők leginkább azt gondolják, hogy vendégek vagyunk, ezért van az, hogy a francia lányok és a holland srác 10.00-től 13.00-ig minden nap teáznak. Itt nem adnak feladatot nekünk, ami a másik oldalon lehetőség, hogy a saját gondolatait, ötleteit valóra váltsa az önkéntes.

Az iskolákban, és más helyeken is azt tapasztaljuk, hogy nincs strukturáltság a napokban, a „holnapra kész lesz” azt jelenti, hogy „majd egyszer”. Ezt azzal magyarázták a trénerek, hogy itt minden kiszámíthatatlan: a közlekedés – lerobban a busz, sok hó esik, az infrastruktúrával gond lesz – nincs net napokig.

A megbeszélt időpont helyett általában 30 perc késéssel indul a program, az emberek is ennyit késnek egy megbeszélt találkozóról. Az időt úgy érzékelik, mintha végtelen lenne. Furcsa azt tapasztalni, hogy nyugatabb Európában az emberek szeretnek tevékenyek lenni, lekötni magukat, értelmesen eltölteni az idejüket, és beosztják azt. Itt az a boldogság egyik összetevője, ha van idő élvezni az életet, ami a munkahelyi kávézásban, beszélgetésben jelenik meg, számunkra úgy tűnik, ez semmittevésben merül ki – vagy lehet, hogy nem tudjuk, mi történik mindeközben.

 A visszajelzés teljes mértékben hiányzik a kultúrából, mert az emberek azt gondolják, hogy ez bántás. Tehát feedbacket csak más önkéntestől lehet kapni, helyi kollégától nem.

A család, női-férfi szerepekről is sokat beszéltünk. Ez a legszembetűnőbb az utazónak, önkéntesnek. Több önkéntes lány nem tudta, hogy ha egy nő nappal rágyújt, akkor bizony azt gondolják, hogy prostituált. Nem egy önkéntes lány a megérkezése után tüzet kért az utcán… el tudjátok képzelni… utána pár napig az ablaka alatt autók álltak…

A házasság előtti szexuális kapcsolat kizárt a lányok számára, ezért a férfiak prostituáltakkal vagy külföldiekkel szerzik a tapasztalatot. Ezért van az, hogy bárhova megyünk, minden tekintet rajtunk csüng (szerintem ez kifejezetten zavaró), és a külföldi lányoktól kapott határozott „NEM”-et is talánként értelmezik a férfiak. Ez azért van, mert az itteni nők szókészletében a NEM teljes visszautasításként nem létezik.

A család, mint egység, sokkal fontosabb, mint nálunk. Itt nincs társadalombiztosítás, ezért a fiatalabb generáció látja el az idősebbeket. A családban nagyon fontos a tisztelet, és az apa hozza meg a döntéseket, vigyáz a család nő tagjaira.

A tréning sokat segített a megértésben, és már sokkal kevésbé vagyunk frusztráltak.

Tbiliszi

Tbliszi a meleg szóról kapta a nevét, mert sok a termálvíz a város alatt és környékén. Ezek a kis építmények a fürdők.

Hogy most is kultúrával fejezzem be: Parajanov 20. századi örmény művész, filmrendező Tbilisziben született, de Jerevánban is élt. Mindkét városban nagyon büszkék rá, múzeummal, szoborral emlékeznek rá. Pár évig börtönben is volt a nézetei miatt. Jerevánban voltam a múzeumban, ami egykor a háza volt. Érdekes volt látni, hogyan reagált egy kaukázusi művész a 20. század történéseire.

http://www.parajanov.com/maestro.html

2012. 02. 28.

 

Üdv Mindenkinek! (Bárevdzez)

Az elmúlt időben egyre többet tudtam meg az örmény kultúráról, az emberekről, az itteni szokásokról.

Operában voltunk!

A kultúrszomjunkat az Operában csillapítottuk a lakótársaimmal. A belépő kb. 600-3000 HUF között mozog. Mi a legolcsóbbat vettük, de a néni felajánlott a szünetben, hogy lemehetünk a fölszintre. Az Opera belülről nem díszített: van három nagy csillár, és kopott parkettás padló. A díszlet néhány nagyobb papírból állt.  Az előadás az egyik örmény királyról szólt, pontosabban arról, hogyan próbálták megölni, és a végén a feleségét sikerült is megmérgezni. Zeneileg teljes mértékig élvezhető volt, sok énekes szerepelt. Elég gyér volt a nézőközönség, inkább egy-két iskolai osztály töltötte meg a teret. Ebben a hónapban négy előadás van összesen: két opera, két balett.

És a szórakozás sem maradhat ki. Bowlingoztunk a lakótársakkal.

A türelemről…

Az egyik német útikönyv azt írja, hogy Örményországba egy nagy adag türelemmel kell érkezni… és milyen igaza van! Itt minden lassabban megy. A francia lakótársakhoz 2-3 hét után jött ki az internetszolgáltató, hogy bekösse a netet. Az önkéntesek nagy lelkesedéssel és energiával jönnek, mindenkinek van egy csomó ötlete, de érdemes visszafognunk magunkat, mert ha lerohanjuk a helyieket, azt érjük el, hogy bezárkóznak. A projekteket, vagy teremfoglalást megbeszéljük az igazgatóval, igazgatóhelyettessel, akiket pár nap késéssel tudunk elérni. A tartózkodási engedély egy hónap alatt készül el. Ha menetrend szerint 8.00-kor indul egy busz, akkor jó esetben 8.30-kor a sofőr is megérkezik.

Az iskolába minden reggel gyalog megyek, de úgy érzem magam, mintha a havas Mártában túráznék 40 percet. A járdákat nem takarítják, és ezért nem nagyon lehet sietni. Az emberek is lassan gyalogolnak, és elfoglalják az egész járdát. Itt ez a normális életritmus. Elég nehéz ezt elfogadni, és jó, hogy az ilyen tapasztalatainkat meg tudjuk osztani egymás között az önkéntesekkel.  

Az ételekről, boltokról

A héten voltam először a Jereván City Center nevű hipermarketben (a nevével ellentétben a központtól nagyon messze esik). Itt nagy a választék, Happy Day üdítő és Lindt csoki is kapható. Vodkából nagyobb a kínálat, mint borból. Az örmények gyümölcse a gránátalma. Azt mondák, hogy 365 mag van egy gránátalmában. Gránátalmából is készítenek bort, amit félédesként árulnak, de az már az édes kategóriába esik. A szőlőből készült bor gyümölcsös, finom. A jobb minőségű borok 2000 dramnál kezdődnek. A gránátalma mellett a sárgabarackból termelnek sokat, és a sárgabarack lekvár tényleg nagyon finom!

Tejtermékből nagy a választék. A tej nekünk nem ízlik: szerintem műanyag íze van, a többiek szerint füstös. De próbálkozunk, már nyolcfélét kipróbáltunk. A sajtok jellemzően nagyon sósak, de vannak kevésbé sósak is. A natúr joghurt is nagyon népszerű és olcsó, és nagy kiszerelésben kapható – ezt lekvárral, cukorral, vagy magában eszik. Örményországban kedvezőek a feltételek gyümölcstermesztésre, ezért sok gyümölcslét itt készítetek.

Minden nagyobb boltban van akvárium, és élő halat lehet venni. Sok fagyasztott hal is van, bár a fajtájukat (még!) nem tudom megfejteni.

Kétfajta dolgot fogyasztanak kenyérként: az egyik lapos kenyérformájú, de sokkal lazább a tésztája, mint nálunk. A másik tortilla szerű, négy A4-es nap nagyságú tészta (lavash). Mindkettőnek semleges íze van, és sokáig jók. Vagy ha megszáradnak, kevés vízzel megint ehetővé tehetőek.

Nagyon ízlik a cukkíniből készült krém, és a szárított gyümölcsök.

A városban sok helyen vannak piacok (itt bazárnak hívják őket). Itt gyümölcsöt, húst, sajtot, és tojást lehet kapni (a tojások rendszerint hófehérek). A bazárokban nem feltétlenül olcsóbbak az áruk. Gyümölcsöt pedig abban a gyümölcsboltban veszek, ahol már ismernek. Jó úgy bemenni egy boltba, hogy a nevemen szólítanak!

Grand Candy egy örmény cég, ami bonbonokat és cukrokat gyárt, talán az egyetlen az örmény piacon. Néhány boltjuk cukrászdaként üzemel. Táblás csokikat nem gyártanak, azt Oroszországból vagy Európából szerzik be. Cserébe bonbon és cukorka nagy választékban kapható, és egész jó a minőségük (nah, ne tessék belga csokira gondolni…)! Van egy nagyobb szépen berendezett boltjuk a belvárosban, ahol a külföldi látja, mit vesz meg, és rámutogathat, hogy melyikből kér.

Most sok ételről írtam, de az emberek nem vesznek ennyi mindent. Az emberek többsége két-három kenyérrel megy haza munka után. A hús drága, az iskolai menzán is nagyon ritka.

Érdekes, hogy virágbolt és gyógyszertár minden sarkon található. Egyébként minden kapható, csak tudni kell, hogy merre induljon az ember. Az árak között nagy a szórás, főleg háztartási vegyiáru tekintetében.

Az iskoláról, gyerekekről

Az iskolában egyre jobban megszoknak a gyerekek. Már tudok örményül ezt-azt, így ők is élvezik, hogy kommunikálok velük. Az idősebb diákok között van, aki angolul is jól beszél, ezért velük tudok így beszélni. Valentin napon papírból szívet hajtogattunk velük, nagyon élvezték. Hétfőre már kivágtuk a maszkokat, és azt fogjuk velük kiszínezni. A rajzóra helyett rendszerint örmény nyelvórát tartanak, ezért gondoltuk úgy, hogy az iskola utáni foglalkozásokon ilyesmivel foglalkozunk. Az egyidős gyerekek ügyessége ebből a szempontból is jelentősen eltér. Jó, hogy ketten vagyunk Hannah-val, mert a gyerekeket nehéz fegyelmezni. Persze nekünk nincs is olyan tekintélyünk, mint a tanároknak, és tudják, hogy nem étjük meg őket.

Az iskolában alapvetően látássérült gyerekek tanulnak, nagyon kevés a vak tanuló. Jó pár olyan tanuló is van, akinek semmi gondja nincs a látásával, hanem valakije az iskolában dolgozik. Sok családban az is fontos szempont, hogy ingyen tízórait és ebédet kapnak a gyerekek. Más iskolákban ebédlő sincs, vagy fizetni kell az ebédért.

Sajnos az angol tanár nem motivált, és hátradől, hogy „ha a gyerekek nem akarnak angolt tanulni, akkor ő nem tud mit tenni”. Már nem egy óránk volt, amikor a rajzolt posztereinket bevittük a gyerekeknek, és állatokat, színeket, foglalkozásokat tanultunk velük. A kihívást nem kell keresni, de jó a gyerekekkel foglalkozni, és ezért jöttünk. Sok ötletet összegyűjtöttünk Hannah-val, és mulatságos, hogy ha félreértjük egymást, milyen jó dolgok jönnek ki belőle! Jövő héten papíremberekkel és ruhákkal gyakoroljuk majd a ruhák angol neveit.

Workshop után.

Már nagyon várjuk a tavaszt. Sok kiülős kávézó van, már jó lenne a városnak azt az arcát látni!

 

Nemrég voltunk Etchmiadzinban, az örmény –apostoli- keresztény egyház központjában. Ez a városka és a templom 30 percre van Jerevántól. A kirándulást igazán az dobta fel, hogy meghívott minket egy helyi nagypapa a lakásukba. Kiderült, hogy Robert a helyi zeneiskola igazgatója, ezért először megmutatta nekünk az iskolát, és játszott a zongorán. Aztán elmentünk hozzájuk, ahol a felesége már várt mindet teával, sütivel, szárított gyümölccsel. Igazából ők nem tudtak jól angolul, mi pedig nem tudunk jól örményül, mégis sikerült kommunikálni. Ez volt az első alakom, amikor belülről láttam egy örmény otthont. Az épületek kívülről általában lepukkantak, de belülről jól berendezett, ápolt volt a lakás.

Később meglátogattunk Garnit is, ami korábban a királyok pihenőhelye volt. Kalandos volt oda kijutni, de megtaláltunk azt a buszmegállót, ahonnan indulnak a buszok, és egy órát vártunk, hogy elinduljon a következő busz. Ott nagyon hideg volt, amire nem készültünk fel.

Garni

Etchmiadzin, az apostoli keresztény vallás "Vatikánja"

Végezetül egy kis zene: Charles Aznavour Franciaországban élő örmény énekes, itt nagyon népszerű. Kellemes, kikapcsoló zene

http://www.youtube.com/watch?v=wNyd6-uHGFY

 

Üdvözlet Örményországból!

Egy hete érkeztem, és akkor még nem is sejtettem, hogy mennyi minden vár rám!

Jerevánban lakom négy másik önkéntessel. Kettő közülük francia, kettő holland. Márciusban még egy holland lány érkezik. Úgy tűnik, öt lakás van, ahol önkéntesek laknak, mindenhol 5-6 ember. Hetente egyszer összejövünk, mindig akad rá alkalom. Ilyenkor sok helyi is jön velünk: mentorok, kollégák, és az ő barátaik. Itt mindenki mindenkit ismer.

Az emberek hihetetlenül segítőkészek. Akivel még nem találkoztunk, kölcsönadott egy CD-t, több boltban is ingyen kaptam kisebb árukat. Egész sokan beszélnek angolul (főként a fiatalabb generáció), vagy legalább megértik, mit szeretnék. A francia is fontos nyelv itt, mert erős lobbijuk van Franciaországban. A köszönömöt is ’merci’-ként mondják.

Az első napokban a mentorom megmutatta a várost, múzeumokba mentünk. A Matenadaran Múzeumban régi könyveket és kéziratokat mutat be a kiállítás. Itt nagy érték a könyv, ami a kultúrát, tudást őrzi, és adja tovább. Az örményeknek is elég hányatott a történelmük: korábban támadások Ázsia felől, és hatalmas területet vesztettek a 2. világháború során. Amikor jött a veszély, a könyveket elásták, vagy magukkal vitték, ezért 10. 11. századi könyvek is fennmaradtak. Nem papírt használtak, hanem marhabőrt, ezért ilyen jó állapotúak a könyvek. Hihetetlen a gyűjtemény.

Még egy kicsit az történelemről: a 2. világháborúban, a népirtás miatt sokan hagyták el az országot, főként a nyugati területekről, amit elfoglaltak a törökök. A helyiek azt mesélik, hogy az örmények külföldön is megőrzik az identitásukat és összetartanak. Azt hallottam, hogy Oroszországban több örmény él, mint itt (ezt az alábbi link nem támasztja alá, de valamit mutat a helyzetről). Az USA-ban (Los Angeles környékén) és Franciaországban is sok örmény él.

http://en.wikipedia.org/wiki/List_of_Armenian_populations_by_country

Jerevánban jól elkülöníthetőek a régi, tufából készült épületek, amik nem magasabbak három emeletnél, és a szovjet időben épült házak, panelek. Meglepően sok az építkezés!

A központ 15 percnyire van kisbusszal vagy marshrutkával. Nőknek nem illik a sofőr mellé ülni ebben a kis járműben, mert fizikailag közel kerülhetnek egy férfihoz!  A közlekedés káosz, de már kezdem felvenni a ritmust. Az örmények elég vakmerően vezetnek, és simán ledudálják a gyalogost a zebráról.

Az iskola, ahol egy német lánnyal (Hannah) dolgozunk, gyalog fél órára van. Hannah már öt hónapja itt van, nagyon kedves és sokat segít. Az iskolában gyengén látó és vak gyerekek tanulnak. A tanulók 7-18 évesek, egy osztályban 5-10-en vannak. Az intézménynek van bentlakásos része is, mert a gyerekek egy része vidéki vagy árvaházból érkezik. Az iskola nem túl felszerelt. Angolt vagyunk hivatottak tanítani, de elég nehéz olyan csoportokban, ahol a gyerekek teljesen más szinten vannak. Van, aki már tud valamennyire beszélni, míg mások az abc-t tanulják. A tanárok és a tanítási módszer is régimódi, csak lassan lehet változtatni a dolgokon. Hannah-val megegyeztünk, hogy iskola utáni foglalkozásokat fogunk tartani, külön a kisebbeknek és a nagyobbaknak.

Az iskola

Órára készülünk

A nőknek más a szerepük, helyzetük a társadalomban, mint otthon. Házasságkötéskor a lányoknak szűznek kell lenniük, nincs ám itt egymásnál alvás….. Nappal talán egyszer láttam csókolózó párt (akiken nem volt gyűrű). Az emberek otthon laknak házasságkötésig, még akkor is, ha elmúltak 30 évesek. A nők feladata a háztartás vezetése és a gyereknevelés, sokan nem is dolgoznak. Itt furcsa, ha sötétedés után egy nő egyedül sétál az utcán, és nem cigarettázhatnak az utcán. De ez változik, és ezt esti Jereván jól mutatja. A kocsmákban, pubokban a lányok is cigarettáznak és alkoholt isznak, és a srácok próbálják befűzni őket. De ne tessék simulós táncra gondolni!!! Az egy méter távolság ilyenkor is megmarad!

2012.02.11.

To be continued… J